Bevezetés

A háziállat fajták élőlények is és emberi munka termékei is, ezért fennkell tartani őket, mint ahogyan a veszélyeztetett vadállatokra is ügyelünk, és ahogyan a műemlékeket karbantartjuk. Ma már egyetértés van abban, hogy aháziállat fajták megőrzése is a világ biodiverzitásának védelméhez tartozik (Riode Janeiro-i konferencia 1992). Az élőlények azonban változnak, a fajták is fejlődnek, tehát joggal vetődik fel a kérdés, hogy az egykor kialakított típusok közül melyik tartandó fent egy-egy fajtában, hiszen a fajta sokszor akkor is változatlan néven marad meg, ha teljesen átalakított modern változatát tenyésztjük, amely nem hasonlít a régire. Erre a kérdésre keresem a választ ennek a rövid cikknek a keretében. Újabban egyre több szó esik a típusról, mint a fajtán belüli illetve a fajtákat áthidaló fogalomról. A kérdésre adandó válaszban a típusnak is nagy szerepe van. Mielőtt tehát megkísérelném megadni a választ a feltett kérdésre, meg kell határozni a fajta és a típus fogalmát.

A fajta

A fajta a háziállatok egy többé-kevésbé zárt csoportja, amelyet meghatároz az eredet és a fajta története, valamint a tenyésztői által elvégzett szelekció következtében kialakult küllem, méretek, szín és termeléstulajdonságok. A fajta leírását a fajta-standard tartalmazza. A ma érvényes standard figyelemmel van a különböző tulajdonságokban kialakult szórásra. termelési tulajdonságok annyira különbözőek lehetnek, hogy a fajta két alfajtára, vagy akár két különböző fajtára is széjjelválhat (tejelő és hús shorthorn). A fajta fogalmához szigorúan hozzátartozik az a létszám, amely elegendő a fajta fennmaradásához. A nőivarú tenyészállatok száma, az ivararány, az utánpótlási hányad, a tenyészetek száma jellemzi a fajtát. Ezek alapján lehet eldönteni, hogyha kialakuló rokontenyésztettség illetve a genetikai drift károsító hatása veszélyeztethet-e. A fajtáknak szerkezete is van, vonalak, családok vannak a fajtán belül, adott esetben földrajzilag elkülönülő táj-, vagy valamely tulajdonságban eltérő alfajtákat is meg tudunk különböztetni a fajtán belül. Tehát a fajta az állatok egységes csoportja ugyan, de bizonyos genetikai variabilitást is tükröz.

A típus

A típus az állatok testének fizikai és biológiai megalkotásán alapszik, amely képessé teszi őket adott színvonalú termelésre. Ide tartozik tehát a testnagyság, a küllem, a test különböző szöveteinek aránya, és a hormontermelés is. Például az említett shorthorn fajtában két egymástól gyökeresen különböző típus van. A charolais szarvasmarhában is meg lehet különböztetni a kitűnően izmolt, hagyományos „hentes” típust (type de boucherie) és a modern tenyésztői típust(type d’élevage), amely már nem hordozza magán a nehéz ellés kedvezőtlen tulajdonságát. Tehát a modern állattenyésztésben a típusnak a jelentősége nagyon megnőtt.

A típus és a fajta viszonya

Összehasonlítva a két fogalmat, a fajta meghatározásában fontos szerepet játszik a megengedett szín és a történeti egység, míg ez hiányzik a típusfogalmából. A típusban viszont az élettani alapok és az ezen alapuló termelési tulajdonságok kapnak nagyobb hangsúlyt. Ennek a fajtában is szerepe van, azonban itt nagyobb szórás engedhető meg ezen a téren, mint a típusban. A két fogalom meghatározását elméletileg fontolóra véve is világos, hogy mind a két viszony igaz: egyrészt egy fajtán belül több típus előfordulhat, másrészt ugyanazt a típust több fajtában is meg lehet találni. A gyakorlati állattenyésztésben több példa is igazolja ezt. Rendkívül eltérő két típus található a cigája fajtában. A csókai primitívebb megjelenésű változattal szemben a zombori cigája lényegesen nagyobb, erőteljesebb kifejezett kosfejjel. A tejtermelésben is lényeges különbség van a kettő között, míg a csókai típus is jó tejelő hírében áll akár 60-80 l tejet is adnak az anyák, addig a zombori cigája könnyen, minden következetesebb szelekció nélkül meg tudja adni ennek a dupláját is. Szigorú fajta standard felállításával ezt a két típust akár külön fajtának is lehetne tekinteni, annál is inkább, mert a kis bárányok színe sem egyforma, a csókaié szürkés (szerbül jorgován), míg a zombori típus bárányai feketén születnek. A magyar furioso lófajtán belül is létezik egy sportos hátas és egy inkább fogatmunkára alkalmas típus. Ugyanezt meg tudjuk különböztetni a nemzetközi lipicai fajtában is, ahol a magyar állomány képviseli a nagyon értékes és nagygyakorisággal fogatolásra alkalmas típust, amely a barokk kosfej gyakoriságában is különbözik más ménesek lipicai lovaitól. Néhány példa arra, hogy több fajtában is megtaláljuk ugyanazt a típust. Ha az amerikai kiállítási húsmarhát tekintjük, ezek között úgyszólván csak a színtesz különbséget. Ha charolais, hereford, angus és szimmentáli tinók fekete sziluettjét nézzük, nem lehet megkülönböztetni a fajtákat. Tehát, ha a fajtát megkülönböztető szín és történeti múlt nem mutatkozik, mert ezeket le tudjuk fejteni a fajtáról, akkor azonos típusú marhát látunk, amelyet az azonos szelekciós cél alakított ki. A kis testű európai fajták testtömege ismegnőtt az Egyesült Államokban. Hasonló példát szolgáltat erre a modern sportló tenyésztés. Valamikor a híresnémet melegvérű lovak (mecklenburgi, holstein, hannoveri, oldenburgi) élesen különböztek egymástól és a francia fajtáktól (normann, charolais stb) is. Mára azonos tenyészcél lett a sportlovak kitenyésztése. Ennek az lett az eredménye,hogy bár a szakember különbséget tud tenni a fajták között, az egyedeket már a legjobb szemű ember sem tudná minden esetben besorolni a fajták valamelyikébe, mert annyira hasonlítanak egymásra. Tagadhatatlan, hogy van olyan fajta, amelyben inkább az ugró tehetség dominál, van olyan, amelyben a kitűnő díjlovak kerülnek előtérbe, de mindegyik fajtában előfordul mindenféletehetség legfeljebb nem azonos gyakorisággal. Ráadásul ezek esetében nem megkülönböztető a szín sem, hiszen pej és sárga, néhány fekete és szürke szintemindegyik fajtában akad. A franciák le is vonták a következtetést, egyetlenfajtába csoportosították a melegvérű sport lovaikat (az anglo-arab kivételével), ez a selle francais. A németek viszont megtartották fajtáik külön nevét és önálló tenyésztését.

A fajták fejlesztése, „modernizálása”

A tenyésztők elemi érdeke, hogy állataikkal a piac kívánalmainak megfelelően tudjanak termelni. Ennek megfelelően a fajtán belül a típust az éppen időszerű tenyészcél irányába igyekeznek változtatni. Így a fajták fejlődnek változnak. Ezt alkalmanként a környezet, a takarmányozás szükséges megváltoztatásával is elősegítik, néha még egy kis cseppvért is használva a folyamat gyorsabbá tétele érdekében. Egy mai bíráló Svájcban nagyon kevés pontot adna egy 1850 körüli ünnepelten szép szimmentáli tehénre és egy charolais tenyésztő nem is ismerné el fajtájába tartozónak azt a bikát, amelyik 150 évvel ezelőtt a fajta alapítói közé tartozott. A már említett húsmarhafajták jó példát szolgáltatnak ennek megvilágítására. Az Egyesült Királyságban az ottani ízlésnek megfelelően alacsonyabb, kompakttestalkatú fajták alakultak ki. Ilyen volt bizonyos mértékig mindegyik fajta,azonban elsősorban az angus. Amerikában a fajták nagyobbak lettek, ennek megfelelően nagyobb gyarapodást értek el a hízlalásban. Napjainkban a teljesítményvizsgálatokban természetesen előnyt jelentett a nagyobb gyarapodás és a piac ítélete is változóban van, a kevésbé faggyús, sovány hús került előtérbe. Az angolok tehát kiterjedten használják fajtáik amerikai változatát,hiszen az még csak keresztezésnek sem minősül, hiszen ugyanazt a fajtáthasználják az állomány nemesítésére. Ez ugyanis lényegesen gyorsabb haladástígér, mint a saját állományon belüli szelekció. Hasonló példa a német sportlótenyésztés példája. A német melegvérű lófajták kitűnő gazdasági munkalovak voltak a második világháborút megelőző időben.Ezután azonban a gépesítés előre haladtával az állati munkaerő fölöslegessé vált, ezért a lovak létszáma nagyon lecsökkent. Akkor állt meg a létszámcsökkenés, amikor a sportló, a szabadidő egészséges eltöltésére alkalmas hátasló társadalmiigénnyé lett a kialakuló magas életszínvonal folytán. Ehhez azonban más típusú lóra volt szükség, olyan hátaslófajták kellettek, amelyek legjobbjai a nemzetközi lovas mérkőzéseken is meg tudták állani a helyüket. A nemesítés céljára angoltelivért és a trakehneni lófajtát használták. A célt sikerült elérni, hiszen nagyszerű eredményeket érnek el a német lovak és lovasok a világbajnokságokon és olimpiákon egyaránt. A ló típusa azonban megváltozott, a mai német lófajták már nem volnának alkalmasak ekét húzni és boronálni a gazdaságokban. Tehát sikerült a célt elérni, a fajta megváltozott, a típus más lett, azonban a fajta neve megmaradt (Bodó, Pataki 1984., Bodó 1987).Ugyanez a veszély fenyegeti a többi lófajtát is, ha nem védjük az eltérő irányúszelekciótól és a keresztezéstől. Nyilvánvaló, hogy helyes a mai élet megkövetelte szelekciós szempontoknak megfelelően tenyészteni, ha azonban agéntartalékok védelméről beszélünk, nem lehet elég, ha csak a neve marad meg egy fajtának. Hiszen itt éppen arról van szó, hogy a távoli jövő ma mégismeretlen céljának megfelelően kell a géneket fenntartani még akkor is, ha az a mai követelményeknek nem felel meg. Tehát a fajták változása és fejlődése normális és pozitív folyamat. Figyelembe kell azonban venni ebben a tekintetben a hosszú távú génveszteségeket is. Hollesznek az igás munkára is használható melegvérű lófajták, ha majd a világ olajkészletének kimerülésével ismét az állati igaerő használata kerül előtérbe ? Nem is beszélve olyan szempontokról, amelyek fontosságát napjainkban kezdjük még csak érezni, például a foglalkoztatási kérdések és a természetes környezet védelme. Elsősorban az észak-európai erdészek vették már észre azt, hogy a faközelítés munkájában rendkívül hasznos a gépek helyett lovakat használni.

A hagyományos típus kérdése a „palacknyak” utáni fajtákban

A palacknyak (bottle neck) jelenségnek nevezi a szakirodalom, ha egy állat-populáció drasztikus csökkenés után ismét megnövekszik létszámában. Valaha tágasan voltak a palackban, majd a szűk nyakon átfolyva ismét növekedett a tér… A géntartalékok védelme néhány évtizede már sikeresen folyik. Vannak esetek,amikor a munka olyan sikeres, hogy a veszélyeztetett fajta immár nem tartozik a veszélyeztetett kategóriába, mivel az állatpopuláció nagysága már meghaladja azt a létszámot, amelyet különböző szempontból veszélyeztetettnek lehettekinteni. Ennek kérdésnek a megvilágítására a magyar szürke szarvasmarha a legjobb példa. A hatvanas években az állomány létszáma nem volt több, mint 180 tehén és 6 bika. Ma a védelem és a tenyésztők lelkesedésének hatására a fajta teheneineklétszáma meghaladja a háromezret. Akár a brit Rare Breeds Survival Trust rendszerét (Alderson 1989) vesszük alapul, akár a FAO kategóriáit (Bodó 1991) már kívül van ez a fajta a veszélyeztetett állapoton, noha megmentettnek még nem lehet tekinteni. Valójában azonban most kezd az igazán nagy veszélyfenyegetni. A gazdák anyagi helyzete ugyanis indokolja, hogy a tenyészcélt atípusok változatlan fenntartása helyett a piac megszabta követelmények irányába módosítsuk. Eddig a fajta változatlan fenntartását és az idegen fajta javító hatását lehetett tiltani az állami támogatásra hivatkozva, ezután, e nélkül azonban már nem lehet. Mi okozta ezt a fejlődést, amikor ugyanez alatt az idő alatt az országostehénlétszám a felére csökkent? Kétségtelenül szerepet játszott ebben egy hazafiasnak mondható lelkesedés és a hatvanas évek óta állandó államitámogatás is, amely sohasem volt elegendő, azonban folyamatosan mindig volt. Ma azonban már a magyar szürkét egyre inkább húsmarhának kell tekintenünk.Kétségtelen, hogy ösztövér izmai nem sorolják a húsfajták élvonalába, azonbana könnyű ellés (100%-ban segítség nélkül) és jó anyai tulajdonságai, a jó legelő- és gulya-készség, igénytelenség, jó minősítést juttatnak ennek a fajtának a húsfajták között is. Haszonállat előállító keresztezésben a charolais borjút is könnyen elli a magyar szürke tehén. Ha azonban az izmoltságot akarnánk javítani szelekcióval, elveszne a fajta eredeti jellege. Lehetne szelektálni, hiszen a fajtán belül is van némi variancia ezen a téren, vagy még gyorsabban lehetne haladni keresztezéssel. Ebben az esetben azonban a különböző negatívkorrelációk miatt ma meglévő értékes tulajdonságai mehetnének veszendőbe,például a far szélességi méreteinek és az izmoltságnak javítása a könnyű ellést követelné áldozatul. Tehát a piaci körülményekhez való alkalmazkodásnak megvannak a lehetőségei, azonban a fajta ősi genetikai értékeinek a megőrzéséhez ki kell választani azt azállomány hányadot, meghatározott létszámban, amelyet a génvédelem szigorúszabályai szerint kell tenyészteni, keresztezés nélkül és csak a genetikaimegőrzéssel összeegyeztethető szelekcióval, fenntartva mindazt, ami a fajtában ma még megvan. Természetesen az erre kijelölt és a feladatra vállalkozó tenyésztőket tisztességesen támogatni kell. Ez a kis „nucleus” populáció a fajta eredetiségének, meglévő varianciájánakfenntartója lehet és mindenkor forrása a különböző célra elkülöníthetővonalaknak. A fajtához tartozó többi gazda saját egyéni céljának és ízlésénekmegfelelő tenyészcélt tűzhet ki. Már ma is van tenyészet, amelyben a zöld szarvúakat akarják fenntartani, vagy a szép fehér szarvat részesítik előnyben, másutt a nagy testű igás jelleg rögzítése a cél, és van aki csak a rendszeres ellést és a jó anyai tulajdonságokat tűzi ki célul. A haszonállat előállító keresztezés megengedett, sőt megfelelő körülmények esetében kifejezetten javasolt lehet. A magyar szürke elsősorban a charolais fajtával adott jó eredményt és sikerült az F1üszők tenyésztésbe állításával azt isbizonyítani, hogy ezek a különböző hús fajtákkal is versenyképes anyatehenek lehetnek. A létszámok örvendetes növekedését és stabilizálását adott határon túl nem lehetaz állami támogatás növekedésével követni. Ezért a tenyésztők bevételeinek és jövedelmének növelésére más módot kell választani. A megoldás az értékesítés javítása, illetve különleges hungarikum termékek kidolgozása lehet, beleértve a piac megteremtését is. A mangalicáról tudjuk, hogy nem primitív fajta, hanem kitenyésztett zsírsertés. Néhány évtizeddel hamarabb csak azt lehetett gondolni, hogy legfeljebb a későbbi évszázadok számára érdemes megőrizni, mert a huszadik-huszonegyedik században nem lesz szükség termékeire. Az utóbbi évtizedben viszont bebizonyosodott, hogy kitűnő alapanyagot termel nagy értékű sonka (serranói) előállításához. Ennek kétségtelenül korlátozott a piaca, de ahhoz éppen elég, hogy egy fajta jövőjét megalapozza. Emellett a mangalica hazai különleges értékű termék előállításának lehetőségét is magában hordja. Egy külföldi példa. Az angol parkmarhát exportálták az Egyesült Államokba. Hazájában a fajta nagy létszámcsökkenésen esett át, majd a létszám növekedni kezdett (palack-nyak) és ekkor az Amerikába került vonalak különleges értéketnyertek, mivel a korábbi és azóta Angliában kihalt géneket hordozzák. Ugyanilyen értéket jelent a hazai magyar szürke számára a létszám csökkenéstmegelőző időből származó szerémségi és bácskai magyar szürke állomány.

Összefoglalás

A géntartalékok védelmének célja a kihalástól veszélyeztetettháziállatfajták megmentése. A fajta viszont több, mint csupán a neve. A fajták védelmének értelme a jövő generációk ismeretlen igényeinek szolgálata, ezért a tulajdonságokat és az ezek alapját képező géneket kell megmenteni, nemcsak a fajta nevét. Sokszor azonban „nem könnyű igazságot tenni a hosszú időre szóló idealista tervek és a tenyésztők azonnali álmai között” (Alderson 1989). Ezt a célt csak úgy lehet megvalósítani, ha a fajták tulajdonságait értékeljük és kutatjuk termékeik felhasználásának lehetőségét. „Leginkább az teszi jogosulttá a fajták védelmét, hogy tulajdonságaiknak értéke a jövőben nőni fog. Következetes programra van szükség, hogy ezeket a tulajdonságokat értéke a jövőben nőni fog.